Zolíííííí, hát te micsinááász?

Hogy is mondta a gyurcsányi 2006 májusában az övéi között? "Ez egy kurva ország..."? Akkor sokakban felhorgadt valami ennek hallatára, bár nem ez volt annak a híres-hírhedt "igazságbeszédnek" a legfontosabb mondanivalója. De most nem szeretnék belemélyedni ebbe a témába, elég csak emlékezni rá, majd látjuk miért.

Az élet úgy hozta, hogy jelenleg egykeresős családmodellben kell élnünk ezért nehezen engedhetjük meg magunknak az egyébként gyűlölt multik teljes elkerülését. Eljön annak is az ideje, erősen bízom benne, amikor nem okoz majd gondot a nemzeti érzelmek szerinti szolgáltató választás. De ez még nem az az idő. Szóval időnként meglátogatom a helyi Tecsót, bár közben befelé pirulok miatta :)

Legutóbbi vizitem során épp a zöldség-gyümölcs szekciónál haladtam, amikor a következő párbeszédre lettem figyelmes, melyet az alja sorból már kiemelkedett, a szellemi szintet azért meg nem ütő stand főnököcske hölgyemény folytatott az újoncnak látszó zöldség-gyümölcs polcfeltöltő legénnyel. Közben az addig vele tereferélő kolleginájából merített extra erőt. Na szóval, lássuk:

     - Zolííííí, hát te micsinááász? ordította - Ezt tanultad a képzésen? Hát hogy kell a standot feltölteni?
     - Hátra kell rakni a friss árút és elé a régebbit... pirult bele a legény
     - De te nem így csináltad! Mit csinálsz? 
     Társához fordulva:
     - Nézd meg, kihozza a friss árút és csak úgy előre rakja... Igen, ezzel a gazsággal megfosztja a vevőt attól a luxustól, hogy a pénzéért nyomorodott, fonnyadt árút vehessen, kénytelen ugyanannyiért jobb minőséget választani.
A hangja csupa gőgös megvetés és önelégültség is egyben. Lám, van itt olyan akit ő alázhat végre.
Szegény Zolííííí lángvörös fejjel, megszégyenülve oldalgott vissza,  helyrehozandó a súlyos mulasztást. Megtanította neki egy - polc-feltöltőnek már túl iskolázott (vagy a szereposztó dívány által kiemelt?), de a szomszédos gyár szalagjához még képzetlen - idióta, hogy a magyarnak saját hazájában nincs friss zöldség, csak ha már elvitte a szart.

Nem baj Kedves Zoli, a te alázásod többeket megtanított, hogy majd az alsóbb ládákat, rekeszeket is kibontsák, ha az előttük lévő hulladék nem tetszik nekik, hisz ott van a titok, alul.

Félreértés ne essék, tudom én, hogy mindenhol így csinálják a kereskedők, a portéka egészséges rotálása teljesen normális dolog, de egy aprócska különbség azért mégis van. A kis üzletekben, piacok standjain a kereskedő a silányabb portékát odaadja olcsóbban, annyiért, amennyiért érdemes elvinni, és jó áron mindig jó árút kínál. Aki nem így tesz azt a vevők hamar elkerülik, ezzel tanítva neki tisztességet.

Ebben a közjátékban nem az volt az elkeserítő, hogy az állam által egyébként kedvezményezett, mégis kapzsi multipatkány minden áron a haszon maximalizálásra törekszik, azt megszoktuk már. Sokkal inkább az, hogy az általa foglalkoztatott emberekből ilyen szolgalelkű, a sajátjaival szemben ennyire cinikus lények, igazi kápók - vagy inkább prostik - lettek. Akik talán a saját családjukra is rásóznák a fonnyadt káposztát vagy a száraz kenyeret. De ha nem, akkor a kurva anyjukat, azt!

Valahol azt olvastam, egy ország megítélése olyan, amilyen a benne élő polgárok sokaságának megítélése. Ők adják az ország fazonját, lelkét. Az ő viselkedésük, életük az egész országot minősíti, alakítja annak képét. Egyúttal tetteikkel maguk vívják ki a megbecsülést vagy a megvetést, ki ki érdeme szerint. De milyen ország az, ahol a polgárokból agymosott birkák lesznek, akik szó nélkül hagyják a régi-új elnyomók minden mocskát. Milyen ország az, ahol hazug politikusok, szélhámos "szakszervezeti vezetők" büntetlenül játszhatják aljas játékaikat?  Milyen ország az, ahol elnyomott bánt elnyomottat, ahol a tisztességes ember jogai mindenek után következnek?

Milyen ország az, ahol ilyen kurva szolgalelkű népség él...?

Tovább a bejegyzéshez.... »

Magenta színű (rém)álom

December elején elhatároztam, élni fogok a nyugdíjpénztáram által felajánlott lehetőséggel és lecserélem nem éppen költséghatékony, feltöltőkártyás mobil-konstrukciómat. Az új előfizetés nem csak számomra, de az egész család számára új távlatokat nyit, hiszen egymás között ingyen beszélhetünk, nem kell ehhez egy légtérben tartózkodnunk, mint eddig az egyetlen ingyenes kommunikációs lehetőség esetén. Ezen felül minden irányba jóval olcsóbban telefonálhatunk, mint a jelenlegi, szerintem pofátlanul magas percdíjak mellett. Ezért persze nem a nagy Magenta a hibás, hanem mi - birkák - akik eddig használtuk.

Szóval az elhatározást tett követte. Beszereztem a szükséges igazolást, majd elballagtam a hozzám legközelebb lévő értékesítési ponthoz. Vidéki lévén vidéki PONT-hoz. Gyanútlan voltam, pedig volt már rossz tapasztalatom vidéki ügyintézéseim okán, igaz akkor a vámhivatal egyik kirendeltségének prominense akart lehúzni egy jelentősebb összegre, mert nem volt tisztában a dolgokkal. Végül nem tette, de ez a mese most nem a VPOP-ról szól.

No, első alkalommal beballagtam a PONT-ba és erős vételi szándékom hangsúlyozása mellett tájékoztatást kértem az épp nekem jutó ügyintézőtől. Megnézte a szükséges igazolást, megállapította, hogy igen, megköthetjük a szerződést. A konkrét ajánlatot nem tudta odaadni, a cég honlapján sem nézhetem meg, mert az nem nyilvános ajánlat. Aha. De akkor honnan is tudhatom meg a részleteket? Elmondta. Gyorsan, a lényegre szorítkozva. Ennyi a percdíj, ennyi a havidíj, nem tarthatjuk meg a számainkat, stb. Kicsit összezavart a sok információ, meg ugye nős emberként az önálló döntések jogáról már rég lemondtam, ezért időt kértem egy kis konzultációra.

A konzultáció kissé elhúzódott, mert a bölcs döntés előkészítést megzavarta az epém. Rövid, kéthetes intenzív fogyókúra után - ha azt lehet fogyókúrának nevezni, hogy bármit eszik az ember, azonnal begörcsöl és ami be az ki is... ezért inkább nem eszik - gyors műtét, majd az év végi ünnepek, felépülés...

A kis intermezzót követően, az új év második munkanapján visszatértem a PONT-ba, hogy nosza, eldöntöttük, szerződjünk. De aznapra új ügyintézőt sorsolt nekem a végzet. Ő gondosan tanulmányozta a kedves kolleginája által egyszer már jóra értékelt igazolásomat, hosszasan ráncolta a homlokát és végül belemosolygott az arcomba:
- Ez az igazolás sajnos nem jó, nincs rajta az aláírásra jogosult címe, telefonszáma...

Kissé leforrázva álltam ott, én az ügyfél, aki épp megrendeltem volna a szolgáltatást. Pénzért. Ehelyett elballagtam, hogy pótolom. Ma szerencsére épp dolgom volt szép fővárosunkban, nosza, tegyük rendbe a dolgot.

Délután aztán újra megjelentem a színen, a PONT zsúfolásig megtelt, talán a csúnyán szakadó eső tette, mindenesetre rövid háromnegyed órás várakozásra kényszerített az amúgy serényen dolgozó hölgykoszorú. Végül sorra kerültem. Illetve kerültünk, mert ez alkalommal fiam is velem jött. Szerencsére. Mit ad a vakszerencse, új hölgyet ismerhettem meg, de valami pozitívum csak kell az embernek, még ha ez is az egyetlen ezen a helyen. Nos, a mára rendelt hölgy beteljesítette a végzet által rám róttakat. A szépen kitöltött, hibátlan igazolásom EGY NAPJA LEJÁRT, sajnos egy hónapnál régebbi papírt nem tud elfogadni. Megpróbáltam egy utolsó fogást találni a csapaton
"- De hát a kedves kolléganője miért nem figyelmeztetett két nappal korábban, hogy ez a veszély fenyeget, ha nem igyekszem?" Az értelmes arc meg se rezdült, pislogott egyet és nagyon sajnálta. Ha a fiam nincs velem, talán kiemelem a pultja mögül, így viszont csak össszegyűrtem a sokat látott igazolást és távoztam.

Azóta gondolkodom, miért nem sikerült nekem ez a díjcsomagcsere. Talán egy igazán komoly jelzést kaptam valakitől? Vagy egyszerűen csak idiótákat alkalmaz a PONT?

Azt hiszem az éjszaka átnézem a többi szolgáltató által ajnlott lehetőségeket, hogyan kerüljem el a Tonlány nevű multiszeméttelepet. Majd lefekvés előtt iszom valamit. Kell a tiszta fej, ha jó döntést akar hozni az emberfia...

Tovább a bejegyzéshez.... »

Gondolatok az ünnep előtt

Holnap itt a Karácsony, ami a keresztény emberek számára az egyik legmeghittebb, legszeretettelibb ünnepe az évnek. Az volt nekünk itt Magyarországon is - jó húsz évvel ezelőttig. Aztán lassan megváltozott ez is, mint minden más.

Kezdetben mindenki örült, mert jöttek sorban a bevásárlóközpontok, a plázák, ahol úgy nézelődhetett az ember, hogy közben télen meleg, nyáron meg hűvös volt, és ha kedve szottyant, hát beült a moziba, leült egy gyors-étkezde, egy "Meki" asztalához, egy kis időre tehetősnek érezhette magát. Jöttek a csillogó reklámok, hazudva a "legfehérítőbb", "legszínkímélőbb", "legpuhább", "legtisztább érzés" igéjét. Jó volt "szabadnak" érezni magunkat a negyven évig tartó boldog békeidők után.

Azokban az években, az újdonsült demokrácia első perceiben senki sem gondolt arra, mi lesz az országgal,  mi lesz az emberekkel. Senki sem vette észre, hogy ezalatt az addig is a fejünkön ülő-, a vérünkön hízott kiválasztottak sunyi módon ellopják tőlünk amit évtizedek alatt teremtettünk, hogy az egész országot a nemzetközi tőke-, a globális kapitalizmus rabszolgáivá tegyék. Azok, akik addig a szocializmus nagy eszméit hazudva lopták össze a saját rendszerváltásukhoz szükséges alapokat, azok ma médiacézárok, bankvezérek, milliárdos politikusok lettek. A birka nép meg ölre megy, hogy melyik tolvajt, hazaárulót juttassa a zsíros falatok közelébe újabb évekre.

De kanyarodjunk vissza az ünnephez. Húsz éve a karácsony még Az Ünnep volt, a szülői fészekből kirepült gyerekek hazatértek, összegyűlt a család apraja nagyja és egy kis időre átjárta a szeretet az embereket. Nem voltak örökké nyitva tartó Szupermarkecek ezért több napra előre kellett gondoskodni az asztalra valóról is. Az ajándékozás nem afféle licitverseny volt, igyekeztünk apró de hasznos ajándékokkal meglepni egymást. Olyan "csukódzkodjunk be és ki se mozduljunk" hangulata volt az egésznek.

Aztán egyre több lett a bevásárlóközpont, egyre korábban kezdődött a "Karácsonyi vásár" és az évek során fogyasztásra szoktatott emberek fogyasztottak is rendesen. Senki nem vette észre, hogy eközben lassan minden értékét vesztette. Már snassz volt egy pulóvert vagy egy meleg kesztyűt-, egy izgalmas könyvet ajándékozni, azokhoz már nem kellett alkalom, azokat az ember csak úgy megvette magának, elvégre "fogyasztói társadalom vagyunk", megmondták a reklámok, amik egyre sűrűbben tolakodtak az ember arcába. És közben beindult a "nincstelenítő" program is. Elhitették az emberekkel, hogy nem kell pénz, ha valamit akarsz, veszel fel hitelt, a lakásod-, házad jelzáloggal terheled, majd visszafizeted a kölcsönt. Vastagon. Kétszeresen. Aki hülye, dögöljön meg. Természetesen vannak helyzetek, amikor egyszerűen nem megy másként. De szobabiciklire személyi kölcsönt, az normális? A fizetéssel megegyező törlesztőrészlet  az normális?

Szerencsétlen embereket - bár a felelősségük, vagy inkább felelőtlenségük megbocsáthatatlan - valahol megértem. A BANK azt mondta: a futamidő, a törlesztőrészlet rendben lesz, aggodalomra semmi ok. Aztán a BANK meggondolta magát. Mert elérkezett az idő a kisemmizésre, a földönfutóvá tételre. A BANK kikiáltotta a világválságot. Vitte a házat, a kocsit, majd a nyomorult emberek adójából még az állami mentőövet is. Buta, buta polgára ennek a nyomorult országnak, hát még mindig nem vetted észre, hogy a kiválasztottaké a Bank, a kiválasztottak irányítják az országot, a világot? És a kiválasztottak úgy döntöttek, kell nekik ez a nyomorult ország, itt nincs helye többé a buta polgárnak, pusztulnia kell.

Holnap itt a karácsony, ami számunkra, keresztény magyarok számára is az egyik legmeghittebb, legszeretettelibb ünnepe volt az évnek. Itt ülök a becsomagolt ajándékok mellett és valahogy nem akar a szeretet összegyűlni a szívemben. Sokkal inkább aggodalmat érzek. Nézem a szépen becsomagolt dobozokat és rá kell ébrednem, ellopták tőlünk a karácsonyt is

Tovább a bejegyzéshez.... »

Azt hittem, már nincs lejjebb. Tévedtem

Tartozom egy vallomással. Beleragadtam az eRTéeL klub nevű szennycsatorna Benkő hülyét csinál belőlünk sorozatába. Először nem érdekelt hogyan járatja le magát néhány "nő" a 15 perc hírnév érdekében. Aztán győzött a kíváncsiság, az utolsó néhány részt megnéztem. Sajnos. Jobban tettem volna, ha - amint Maunikával és Barát Józsival (a másik országos néphülyítő csatorna válasza) teszem - messzire elkerülöm.

Az egész műsor egyfajta korrajz, megmutatja hová jutottunk a liberalizmus által megfertőzött, bemocskolt húsz év alatt. Önmagukat értéktelennek érző, az életben sikertelen emberek görcsös küzdelmét láthattuk a semmiért, mert képtelenség, hogy létezhet még aki elhiszi: a végén majd a jó lantművész tényleg feleségül veszi a szerencsés kiválasztottat. Szerencsétlen hölgyek, akiktől azért a legnagyobb jóindulattal se várnánk többet, mint egy ágyás zellertől - a Cézár-salátában kifejtett áldásos tevékenysége keményíti a férfit - hozták a kötelezően elvártat. Ki a butaságával, ki az örökös rosszindulatával míg megint más a közönségességével, gátlástalanságával rajzolta mindannyiunk jellemét. És voltak, akikre soha senki nem fog emlékezni, mert nincs is miért. Csak úgy voltak, hogy meglegyen a tervezett műsoridőhöz szükséges nettó hústömeg.

A műsorban történt események nem érnek annyit, hogy részletekbe menően elemezzem. A lényeg, hogy elég sok hétfő estét kitöltött. Azonban a végkifejlet odavágott rendesen. Egyrészt megerősíthette azon, őserdei emlékeinkre épülő meggyőződésemet, hogy Dániel, a valamikor szebb napokat látott "művész" valóban egy beteges, a nézettségért- és nem kevésbé a pénzért bármire képes vén perverz, egy hedonista sejttömeg, aki szemrebbenés nélkül fingik az éppen aktuális jelölt arcába, aki még büszke is rá, hogy lám lám, kihozta az  őszinte "embert" a vén kujonból. A szemrebbenésben nem vagyok azért teljesen biztos, elvégre az aktuális fényviszonyok a szituációnak és nem a birka nézőknek feleltek meg.

A mindent eldöntő, utolsó estén a csatorna jelesre vizsgázott polkorrektségből. Naná, hogy nem a "hozzáillő" hölgyet csapták az öreghez, hanem a származását büszkén felvállaló fiatalasszonyt, aki egyébiránt komoly tapasztalatokkal rendelkezik a vén gúnárnyakak istápolásában, hiszen mint korábban megtudtuk, évekig élt együtt egy nálánál húsz évvel idősebb és persze nem szegény bácsival. Csak a büszkesége hazahajtotta, nagy kastélyt és drága autókat hátra hagyva. Milyen szép és hihető história. Semmi bulvár, arra mi nem lennénk fogékonyak, elvégre kit érdekel, hogy a Gesztesi meg a Liptai válik vagy sem, ki kit dugott meg, esetleg begyűlt e a körme Voksán "nemszopok mert én nem olyan vagyok" Virágnak.

De vissza a témához. A végén a haló poraiból feltámadt Elvis jól összeadta a szerelmeseket, mintegy értésünkre adva a csatorna  házasságra vonatkozó hitvallását, természetesen a liberalizmus elvárásainak megfelelően. Majd jött a meglepetés. Edit, az elhagyott és becsapott, megalázott szerencsétlen pára elnyerte jutalmát. Nem hiába mutogatta magát tehát, volt értelme az öreg fokhagymaszagú főemlős nyalogatásának. Ő a só igazi nyertese lett. Neki keres férjet a RöTöLö. Jöhetnek a kanok, rajtuk a sor.

Van lejjebb, nem kérdés többé.

Tovább a bejegyzéshez.... »